Mielőtt Winston végre megkapta volna a hűvös ólmot a fejébe, amiről már annyit fantáziált, valóban megérezte az előtte lévő másodperceket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Még valami történt úgy, ahogy lennie kell, mégpedig a nyugalmat nyújtó halál előtti filmvetítés a kicsit sem nyugalmas életéről.
Élete első fele semmi különöset nem mond el emberünkről, azon kívül, hogy egy teljesen átlagos gyermekkora volt, leszámítva édesanyja eltűnését és apja cserbenhagyását. Békességben éltek kishúgával, kivéve, hogy Winston nevelte fel gyakorlatilag mindkettőjüket szülők hiányában. Átlagos, szürke mindennapjaikat csupán a megszokottá vált bombázások és folyamatos menekülés és rettegés szőtte át. Hogy éppen Eurázsiával vagy éppen Keletázsiával voltak háborúban, már nem is emlékszik, de (ha jobban belegondol) bizonyosan Keletázsia volt az ellenség, hiszen mindig is ő volt az ellenség és Eurázsia a szövetséges. Ez biztos, majdnem olyan biztos, mint hogy kettő meg kettő az öt és hogy a szabadság: szolgaság. Egy szó, mint száz a gyerekkorával teljes mértékben elégedett volt, hiszen a párt örök és Nagy Testvér akkor is megvédte őket meleg mosolyával. Ennyi számít, mi baj lehet?
Ha emléke nem csal, vagyis bizonyosan csal, márpedig nem emlékszik általában rosszul, de Rutherfordról is azt hitte, hogy ártatlan, tehát már semmit sem bízhat a saját emlékezetére… de ha erősen koncentrál, mégis visszaemlékezhet, hogy talán ott betegedhetett meg, amikor elsőnek találkozott Júliával. Ettől a ponttól kezdve nem volt visszaút, elindult a lejtőn lefelé. Legjobban azt bánja, hogy hitt Júliának, elfeledkezett a bűnstopról és nem tett semmit az ellen, hogy a Párt ellen forduljon. Élete legrosszabb döntése. Pedig milyen szépen élhetett volna még, békességben, győzelem kávét szürcsölgetve és történelmi eseményeket átjavítva. Júlia mindennek az elrontója. Először kegyetlennek érezte magát, amikor elárulta, de most már erre is ráeszmélt, hogy ez volt a helyes döntés, csak így léphetett a gyógyulás útjára. Az olyanok, mint Júlia csak hiba a mintában, egy folt, amelyet ki kell törölni. Winston még segített is ennek megvalósításában. A jógondolosok sohasem hibáznak, hiszen az azt jelentené, hogy a Párt hibázik. Ezt a gondolatot gyorsan el is hessegette az agyából.
Az egyetlen dolgot, ami nem értett eme végzet előtti másodpercekben, az egyetlen epizód volt. Vajon O’Brian mit értett azon, hogy találkozunk, ott, ahol nincs többé sötétség? Szívesen elfilozofált volna még ezen, kár, hogy idő hiányában nem volt erre lehetősége. Az egyetlen, ami a szeme előtt lebegett az az, hogy ő bizony tiszta lélekkel fog meghalni. De mégis mit jelent ez a mondat? Nem lényeges, gondolta, mert le kellett beszélnie magát arról, hogy erről tovább elmélkedjen, csak élveznie kellett a bűntelen halált. Szereti Nagy Testvért.
Ám a gondolat villámcsapásként érte Winstont, nem számított rá, s ha tehette volna bizonyosan elkerüli, hiszen sorban filmképekként tevődtek össze a meg nem értett sorok, mintha egyszerre jött volna rá minden kérdésre ami életében foglalkoztatta: az erős karú nő ruhateregetés közben dúdolt dal szövegének valódi jelentésére, hogy a háború miért béke, a tudatlanság miért erő, arra, hogy a párt miért csinálja azt amit csinál és arra is hogy hogyan, a versikére melynek csak O’Brian tudta az utolsó sorát és arra is, hogy miért csak ő tudta. Mintha látomása lett volna, úgy villantak a képek egymás után a szeme előtt, szélsebesen egyik követte a másikat szünet nélkül. Bele is szédült a gondolatba és úgy érezte ennél tisztább lélekkel már nem is tudna átlépi oda, ahol nincsen többé sötétség. Az elméje is tisztább volt, mint valaha, amikor gondolatban leírta a következőket újra és újra: LE NAGY TESTVÉRREL!
Hoffmann Liza
Felkészítő tanár: Krisztina Prazsák-Hajnal
Comments