Találnak egy szekrény mögötti kis poros helyiséget, ami tele van festett vásznakkal és az egyik sarokban találnak egy poros és kopott kis sámlit, amin van egy levél.
„Az emberi élet olyan, mint egy folyamatosan mozgó labirintus. Sosem tudod, hogy hol lyukadhatsz ki. Be kell valljam, én magam sem gondoltam volna azt, hogy életem derekán napjaimat egy szekrény mögötti titkos kis szobában kell töltenem. Valamint azt sem gondoltam volna, hogy bármit is tudok majd festeni ezen a sötét és párás helyen, ahova néha besüt a kinti fény egy kis lyukon át. De sikerült végül is. Lehet, hogy úgy néz ki, mintha egy macska festette volna a festékbe mártott farkával, de nekem végérvényesen tetszik. Istennek hála, hogy nem vagyok klausztrofóbiás, különben már szívrohamban vagy valami ehhez hasonlóban meghaltam volna. Felmerülhet benned a kérdés kedves olvasó, hogy hogyan is kerülhettem én ide, viszont talán ezt jobb lenne nem firtatni. Annyit mondhatok, hogy közrejátszott egy vasalódeszka, egy toll és egy eleinte kedves, idős hölgy. Tudom, hogy ez egy kicsit furcsának hangzik, de hidd el, ebben az esetben a tudatlanság inkább áldás, mint átok. Megkérhetnélek valamire, ha már idáig végig olvastad a levelemet kedves olvasó? Minden munkámat égesd el, amit ebben a lyukban találsz. Szinte biztos vagyok benne, hogy jobb lesz a világnak az, ha nem kerül kapcsolatba az én művészetemmel. Ami pedig ezt a levelet illeti, tégy vele azt, amit csak akarsz. Tartsd meg, égesd el, vagy add tovább valakinek. Lehet, hogy ez lesz az egyetlen dolog, ami kikerül a kezeim közül, de ér is valamit. Köszönöm! M.”
Buda Nikolett Anna